Haikuk

Fogarasy Attila Künikosz  költő és polihisztor barátom gondolt egyet és versikéket, pontosabban haikukat fabrikált a Fészbukon publikált fotóimhoz. (Legalábbis jó néhányhoz, szám szerint ezidáig 37-hez.) Olvasgassátok a sorokat és lapozzátok fel mind a hozzájuk  tartozó képeket! 
Ajánlom e mini-tárlatot olyan szeretettel, amilyen megilletődöttséggel fogadtam a tanár úr költeményeit! 
     
Vásott kölyök a
hold, a ruhája foltos.
Álom a világ.



Rémület lobog
a fák között – fogd meg a
kezemet, kedves!

Pirul a levél,
itt az ősz – jaj, csak nehogy
magányra leljek!

Szirmok a vízben,
halpénz tapad a késre.
Sorsod, nem sorsod...

Párát szitáló
őszi nap – keserédes 
íz ül a számban.

A fény sötétet
áraszt – fájó hiányod
reám nehezül.

 Jégbe dermedt ág –
„valami nagy-nagy tüzet
kéne rakni” most.

Díszmagyarba vágta
magát a rét – hogyan
szólítsam most őt?

 Magányos szarvas 
bolyong az erdő mélyén.
Én, aki voltam.


Tavaszi virág
a teste – lelke ózon.
Örömillatos.

Izzad az erdő,
mellemen lépdel a köd.
Minden lélegzik.


A fák rácsain
áttör a fény – már tudom,
merre kell mennem.

 Száraz virágom
körberagyogja a nap.
Élni szeretnék!

Tebenned bíztunk
hitben és szeretetben.
Két szemed napfény.

Vízcsepp hull vízbe.
A szemem fény vakítja.
Meghaltam. Élek.

Milyen sárga ma
a hold! Elrejt, ringat az 
éjszaka csendje.

Fúj a szél, zizeg
egy levél a völgyben.
Hallak magamban


Madár az égen.
Lelkek a mélyben alant.
Végleg elkéstem.

Az őserdő egy
virágba költözött;
duzzad az izma.

A zöld dombokon
narancssárga sárkányok.
Neked mesélek.

Belezuhant az
ég a földbe. Hajnallik.
Kezdj el szeretni!

Pihe az ember,
elfújja a szél. Könnyű
álom a sorsom.

Száraz köhögés
a lélek. Álomba bújt,
elalélt a lét.

Száraz avarban
gázol a szél. Ágyúcső
mered a napba.

A fák szellemként
imbolyognak a parton.
Eltűnt az idő.

Arany az égbolt,
arany a tó – lélek a
vers, lélek a szó.

Vadkacsa úszik
a sötét égbolt alatt.
A fényből élek.

Rozsdás szögesdrót,
megszeppent, búvik a fény.
Mégis lesz holnap!

Köhögő téglák,
idővájta ház – milyen
szép az elmúlás…

Megnyílott az ég
kapuja – csendben morzsol
minket az idő.

Dérrel dermedett,
derűtlen vidék – dadog,
didereg a szó.

Hó lepi csontig
a tájat, bújik a nap – 
nyugszik a lelkem.

A fáktól most nem
látni az erdőt – talán
boldogok vagyunk…

Vörös vitorlát
feszít az ősz – kalandra
hív a messzeség.

Bronz szöcske szökken
piros palástban – kedvem
is ugrani kész.

Szeret az Isten,
naponta üzen nekem,
de kulcsot nem ad.

Szálkásra törtek
a fák – a remény magot
vet a romlásban.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Flashmob Alattyánon