Haikuk

Fogarasy Attila Künikosz  költő és polihisztor barátom gondolt egyet és versikéket, pontosabban haikukat fabrikált a Fészbukon publikált fotóimhoz. (Legalábbis jó néhányhoz, szám szerint ezidáig 37-hez.) Olvasgassátok a sorokat és lapozzátok fel mind a hozzájuk  tartozó képeket! 

Ajánlom e mini-tárlatot olyan szeretettel, amilyen megilletődöttséggel fogadtam a tanár úr költeményeit! 

     

Vásott kölyök a

hold, a ruhája foltos.

Álom a világ.

Rémület lobog

a fák között – fogd meg a

kezemet, kedves!

Pirul a levél,

itt az ősz – jaj, csak nehogy

magányra leljek!

Szirmok a vízben,

halpénz tapad a késre.

Sorsod, nem sorsod...

Párát szitáló

őszi nap – keserédes 

íz ül a számban.

A fény sötétet

áraszt – fájó hiányod

reám nehezül.

 Jégbe dermedt ág –

„valami nagy-nagy tüzet

kéne rakni” most.

Díszmagyarba vágta

magát a rét – hogyan

szólítsam most őt?

 Magányos szarvas 

bolyong az erdő mélyén.

Én, aki voltam.

Tavaszi virág

a teste – lelke ózon.

Örömillatos.

Izzad az erdő,

mellemen lépdel a köd.

Minden lélegzik.

A fák rácsain

áttör a fény – már tudom,

merre kell mennem.

 Száraz virágom

körberagyogja a nap.

Élni szeretnék!

Tebenned bíztunk

hitben és szeretetben.

Két szemed napfény.

Vízcsepp hull vízbe.

A szemem fény vakítja.

Meghaltam. Élek.

Milyen sárga ma

a hold! Elrejt, ringat az 

éjszaka csendje.

Fúj a szél, zizeg

egy levél a völgyben.

Hallak magamban

Madár az égen.

Lelkek a mélyben alant.

Végleg elkéstem.

Az őserdő egy

virágba költözött;

duzzad az izma.

A zöld dombokon

narancssárga sárkányok.

Neked mesélek.

Belezuhant az

ég a földbe. Hajnallik.

Kezdj el szeretni!

Pihe az ember,

elfújja a szél. Könnyű

álom a sorsom.

Száraz köhögés

a lélek. Álomba bújt,

elalélt a lét.

Száraz avarban

gázol a szél. Ágyúcső

mered a napba.

A fák szellemként

imbolyognak a parton.

Eltűnt az idő.

Arany az égbolt,

arany a tó – lélek a

vers, lélek a szó.

Vadkacsa úszik

a sötét égbolt alatt.

A fényből élek.

Rozsdás szögesdrót,

megszeppent, búvik a fény.

Mégis lesz holnap!

Köhögő téglák,

idővájta ház – milyen

szép az elmúlás…

Megnyílott az ég

kapuja – csendben morzsol

minket az idő.

Dérrel dermedett,

derűtlen vidék – dadog,

didereg a szó.

Hó lepi csontig

a tájat, bújik a nap – 

nyugszik a lelkem.

A fáktól most nem

látni az erdőt – talán

boldogok vagyunk…

Vörös vitorlát

feszít az ősz – kalandra

hív a messzeség.

Bronz szöcske szökken

piros palástban – kedvem

is ugrani kész.

Szeret az Isten,

naponta üzen nekem,

de kulcsot nem ad.

Szálkásra törtek

a fák – a remény magot

vet a romlásban.