Haikuk
Fogarasy Attila Künikosz költő és polihisztor barátom gondolt egyet és versikéket, pontosabban haikukat fabrikált a Fészbukon publikált fotóimhoz. (Legalábbis jó néhányhoz, szám szerint ezidáig 37-hez.) Olvasgassátok a sorokat és lapozzátok fel mind a hozzájuk tartozó képeket!
Ajánlom e mini-tárlatot olyan szeretettel, amilyen megilletődöttséggel fogadtam a tanár úr költeményeit!
Vásott kölyök a
hold, a ruhája foltos.
Álom a világ.
Rémület lobog
a fák között – fogd meg a
kezemet, kedves!
Pirul a levél,
itt az ősz – jaj, csak nehogy
magányra leljek!
Szirmok a vízben,
halpénz tapad a késre.
Sorsod, nem sorsod...
Párát szitáló
őszi nap – keserédes
íz ül a számban.
A fény sötétet
áraszt – fájó hiányod
reám nehezül.
Jégbe dermedt ág –
„valami nagy-nagy tüzet
kéne rakni” most.
Díszmagyarba vágta
magát a rét – hogyan
szólítsam most őt?
Magányos szarvas
bolyong az erdő mélyén.
Én, aki voltam.
Tavaszi virág
a teste – lelke ózon.
Örömillatos.
Izzad az erdő,
mellemen lépdel a köd.
Minden lélegzik.
A fák rácsain
áttör a fény – már tudom,
merre kell mennem.
Száraz virágom
körberagyogja a nap.
Élni szeretnék!
Tebenned bíztunk
hitben és szeretetben.
Két szemed napfény.
Vízcsepp hull vízbe.
A szemem fény vakítja.
Meghaltam. Élek.
Milyen sárga ma
a hold! Elrejt, ringat az
éjszaka csendje.
Fúj a szél, zizeg
egy levél a völgyben.
Hallak magamban
Madár az égen.
Lelkek a mélyben alant.
Végleg elkéstem.
Az őserdő egy
virágba költözött;
duzzad az izma.
A zöld dombokon
narancssárga sárkányok.
Neked mesélek.
Belezuhant az
ég a földbe. Hajnallik.
Kezdj el szeretni!
Pihe az ember,
elfújja a szél. Könnyű
álom a sorsom.
Száraz köhögés
a lélek. Álomba bújt,
elalélt a lét.
Száraz avarban
gázol a szél. Ágyúcső
mered a napba.
A fák szellemként
imbolyognak a parton.
Eltűnt az idő.
Arany az égbolt,
arany a tó – lélek a
vers, lélek a szó.
Vadkacsa úszik
a sötét égbolt alatt.
A fényből élek.
Rozsdás szögesdrót,
megszeppent, búvik a fény.
Mégis lesz holnap!
Köhögő téglák,
idővájta ház – milyen
szép az elmúlás…
Megnyílott az ég
kapuja – csendben morzsol
minket az idő.
Dérrel dermedett,
derűtlen vidék – dadog,
didereg a szó.
Hó lepi csontig
a tájat, bújik a nap –
nyugszik a lelkem.
A fáktól most nem
látni az erdőt – talán
boldogok vagyunk…
Vörös vitorlát
feszít az ősz – kalandra
hív a messzeség.
Bronz szöcske szökken
piros palástban – kedvem
is ugrani kész.
Szeret az Isten,
naponta üzen nekem,
de kulcsot nem ad.
Szálkásra törtek
a fák – a remény magot
vet a romlásban.
Megjegyzések